Bodovics Éva: Polgármester „kéjutazáson”

2019.08.12.

Polgármester „kéjutazáson”

A nyár a kikapcsolódás, a testi-lelki feltöltődés időszaka sokunk számára. Ilyenkor mindennél jobban vágyunk arra, hogy kilépve a megszokott, hétköznapi rutinból valami mást csináljunk, mint általában – függetlenül annak természetétől és intenzitásától.

Érdekes iratok rovatunkban ezúttal a Miskolcot közel 23 éven keresztül irányító polgármester, Soltész Nagy Kálmán (1844-1905, 1878-1901 között polgármester) útlevélkérelmét, pontosabban útlevél ajánlati táblázatát adjuk közre.[1] Miskolc első embere 1883 májusában fordult kérelmével a belügyminiszterhez,[2] hogy hat hetes nyugat-európai utazásához[3] számára és felesége, Dálnoky Nagy Mária részére útlevelet állítsanak ki. A hosszas körutazás Angliára, Francia- és Németországra, Belgiumra és Svájcra terjedt ki, célja pedig „kéjutazás és tapasztalatszerzés” volt.

 

Soltész Nagy Kálmán útlevélkérelme, 1883. ápr. 30.

Habár Soltész Nagy Kálmán hosszas polgármestersége alatt megannyi, a megyeszékhely fejlődéséhez hozzájáruló intézkedést hozott, személyes életéről, mindennapjairól, gondolatairól árulkodó irat alig maradt fenn, így ezekről szinte semmit se tudunk. Ez az útlevélkérelem egyike lehet az ilyen típusú iratoknak, bár kétség sincs arról, hogy útja hivatali érdekeket is szolgált, amelyet nemcsak az támaszt alá, hogy a kéjutazás mellett a tapasztalatszerzés célját is megjelölték, hanem erre utal visszatértekor a képviselőtestülethez intézett szavainak átirata is: „A testület kegyességéből nyert szabadságidőt nem csupán saját élvezetének betöltésére használá fel, hanem leginkább arra, hogy módja és alkalma legyen külföldi utazásában oly tapasztalatokat szerezni, melyeket szeretett városa előhaladása érdekében legalább részben felhasználhat […].”[4]

A forrás az utazás ténye mellett más érdekes adatot is rögzít a házaspárról. Bár a kérelemhez nem tartozik fénykép, hiszen ekkoriban az útleveleket nem látták el kötelező módon fotográfiával,[5] a személyleírások alapján vázlatos képet kaphatunk a 38 éves polgármester és nála 16 évvel fiatalabb feleségéről.

 

Soltész Nagy Kálmán portréja 1890 körül

A polgármester életében nem ez volt az első ilyen vállalkozás; még tiszti ügyész korában, 1873 júliusában öthetes szabadságot vett ki annak érdekében, hogy Európa több országát – szintén tapasztalatszerzés céljából – felkeresse.[6] Úgy tűnik tehát, hogy a miskolci polgármester időről időre szükségesnek látta, hogy Nyugat-Európából összegyűjtve a legfrissebb ismereteket és gondolatokat továbbképezze magát. Erre pedig mi sem jobb lehetőség, mint egy pihenéssel egybekötött tanulmányút. Hogy miért éppen az említett országokat látta célszerűnek felkeresni Soltész Nagy Kálmán, abban az egyéni preferenciák mellett minden bizonnyal szerepet játszottak a történelmi előzmények is.

Manapság elsősorban a kikapcsolódás végett hagyjuk el megszokott környezetünket és indulunk útnak közeli vagy távoli tájak felé. Közben azért megtekintünk egy-két érdekességet, szükségszerűen felkeresendő nevezetességet, de alapvetően nem a felfedezés, a miénktől eltérő világok megismerése és az abban való elmélyedés motivál minket; az idő rövidsége miatt erre nem is nagyon van lehetőségünk. Talán kevesen tudják, hogy az utazásnak ez a fajtája, a turistáskodás nem rendelkezik hosszú hagyománnyal;[7] a közlekedési módok gyorsabbá és olcsóbbá válása, valamint az utazáshoz kapcsolódó infrastruktúra (utak, szálláshelyek, turisztikai attrakciók stb.) kiépülése volt az, amely a 19. század második felétől kezdve hozzájárult az utazás demokratizálódásához, vagyis ahhoz, hogy azok is világot láthassanak, akiknek idő- és pénzkeretük korlátozottan állt rendelkezésre.

Mielőtt a szárazföldi és vízi közlekedés – illetve a 20. század elejétől a légi forgalom – fejlődésének köszönhetően nagyobb és szélesebb társadalmi rétegből érkező tömegek kellhettek volna útra, az utazás csak kevesek privilégiuma volt. Mivel az utazás hosszadalmas és következésképpen drága, ráadásul sokszor veszélyes „mulatság” volt, ezért aki önszántából vagy külső kényszer hatására ilyenre vállalkozott, alaposan előkészítette és megtervezte annak minden egyes részletét. A pusztán rekreációs célokat szolgáló kimozdulásokat éppen ezért kevesek engedhették meg maguknak. A kereskedők, zarándokok, misszionáriusok, diplomaták, diákok, tudósok, kézművesek, újságírók és művészek mind azért keltek útnak, hogy szellemi és/vagy anyagi tekintetben gazdagodjanak. Mert az utazás tulajdonképpen egyfajta befektetés, befektetés önmagunkba és a jövőnkbe.

Az ismeret- és tapasztalatszerzés, valamint ezáltal a jellem formálása gyakori célja volt az utazásoknak. Elég, ha csak 16-18. századi peregrinációs vándorlásra gondolunk, amikor tudásra éhes diákok ezrei indultak el, hogy Európa legnevesebb egyetemein tanulhassanak. Ennek a tudás megszerzésére irányuló utazásnak egyik informális változata volt az úgynevezett Grand Tour (Nagy Körutazás),[8] amelyen azok a fiatal – elsősorban brit – nemes ifjak vettek részt kíséretükkel, akik a felnőtt élet megkezdése előtt a korábbi tanulmányaik során szerzett ismereteket testközelből kívánták megtapasztalni. A Grand Tour meghatározott útvonalat követett – Angliából kiindulva Párizs érintésével a Rajna-vidéken és Svájcon keresztül Itáliában ért véget – és körülbelül három évbe tellett a bejárása. Miközben az ifjak hosszabb-rövidebb időt töltöttek egy-egy helyen, megismerkedtek a helyi közélet legjelentősebb személyiségeivel, a szokásokkal és hagyományokkal, az ország múltjával, kultúrájával és nyelvével.

A 19. századra a Grand Tourhoz hasonló hosszas utazgatások kezdtek kimenni a divatból, ugyanakkor a tanulmányutak nem szűntek meg teljesen, csupán átalakultak. Időtartamuk lerövidült (néhány héttől maximum egy-másfél évig terjedően) és a célországok köre is megváltozott. Az antik kincsekben bővelkedő Itália helyett a pénzvilág és az ipar motorjai, a modernitás élharcosainak számító országok – elsősorban Anglia, Hollandia, Belgium és Németország – irányába vették utazóink az irányt. Miként azt a magyarok belföldi és külföldi utazásait vizsgáló tanulmányában Irina V. Popova-Nowak találóan megjegyzi: „a nyugati utazások a jövőbe, míg a keletiek a múltba irányultak.”[9] A reformkor jeles képviselői közül sokan követték Széchenyi István példamutató körútját a nyugat-európai újítások megismerése tekintetében.[10] Az ehhez hasonló külföldi utakra vállalkozók nem a helyi turistalátványosságokra voltak kíváncsiak, hanem azokat az ipari, mezőgazdasági fejlesztéseket, illetve a szociális és közigazgatási intézményhálózati elemeket szemlélték meg működés közben, amelyről úgy gondolták, hazai körülmények között is alkalmazhatók lennének, hozzájárulva ezzel az ország fejlődéséhez.

Országjárásaikról az ott megszerzett ismeretek mellett feljegyzéseiket is magukkal hozták, amelyekből később jól szerkesztett, már-már irodalmi színvonalú útleírásokat készítettek azok számára, akik nem tudtak eljutni ezekbe az országokba. Megyénkből többen is vállalkoztak hasonló nagy útra, hogy a fejlett területekről importálva a legfrissebb ismerteket munkájuk terén mélyebb tudásra tegyenek szert. Az alsózsolcai Vay családból származó báró Vay Miklós (1756-1824) saját elhatározására vállalkozott hosszú Nyugat-Európa útjára 1785 tele és 1788 januárja között, hogy hadmérnöki tudását bővítse.[11] Szemere Bertalan (1812-1869) szintén ismereteinek bővítése érdekében indult útnak 1836 októberében, hogy Angliát, Franciaországot, Németországot, Csehországot és Svájcot átívelő, egy évig tartó távolléte során ellesse a modernitás csínját-bínját. Véleménye szerint „[v]izsgálni mindenütt azt kell mi ott, s mindent ott, hol a legjelesebb; saját honában s földében mindent”,[12] ezért Németországban a népiskolákat, Franciaországban a nyilvános életet, Angliában a börtönöket és az angol jellemet, Svájcban pedig a természetet figyelte meg kellő alapossággal. Hazatérve minden bizonnyal a látottak és a tapasztalt szellemiség számos elemét igyekezet a gyakorlatba is átültetni politikai pályafutása során.

Soltész Nagy Kálmán 1883. július 22-én érkezett vissza feleségével Miskolcra; a pályaudvaron kisebb fogadóbizottság – a városi főjegyző, néhányan a tűzoltó egyletből és pár ismerőse – köszöntötte a hazatérőket.[13] Sajnos a polgármester egyik útjáról sem maradt ránk Vayéhoz vagy Szemerééhez hasonló úti beszámoló, amelyből nem csupán a bejárt országokban tapasztalt állapotokat, hanem némileg magát a polgármestert is megismerhetnénk. Mert hiszen az utazás nem egyszerűen a számunkra ismeretlen helyek, emberek és kultúrák felfedezésére szolgál, hanem egyben önmagunk megismeréséhez is közelebb visz azáltal, hogy a „másik” tükrében magunkat pillanthatjuk meg.

 

[1] MNL BAZML IV. 809. b. 1943/1883.

[2] A külföldre szóló útlevél kérelmezése többlépcsős folyamat volt az 1880-as években. Első körben a helyi rendőrfőkapitány véleményezésére volt szükség, aki felterjesztette jóváhagyásra a kérelmet a megyei alispánhoz, aki pedig támogatásáról tanúságot téve továbbította a kérelmet a belügyminiszterhez. Ezt a hosszadalmas procedúrát azonban nem mindenki járta végig, mivel a legtöbb országban semmilyen úti okmányra nem volt szükség a határok átlépéséhez. Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története, 1867-1945. Budapest, 2003. 11.

[3] Jóllehet a táblázatban egy éves időtartam szerepel, feltehetőleg azonban ez inkább az útlevél érvényességi idejére vonatkozott, nem pedig a tényleges utazás hosszára, mivel más forrásból tudjuk, hogy hat hetes szabadságot kért a képviselőtestülettől. MNL BAZML IV. 1902. a. 48/1883.

[4] MNL BAZML IV. 1902. a. 59/1883.

[5] A fényképes útlevelek bevezetése 1915-re tehető. Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története, 1867-1945. Budapest, 2003. 46.

[6] MNL BAZML IV. 1902. a. 215/1873.

[7] Maga a turista szó is a 19. században honosodik meg több európai nyelvben, bár a „tourist” terminus már 1800 előtt feltűnt az angolban, negatív értelemben. Burke, Peter: Útmutatás az utazástörténet számára. Korall, 26. sz. (2006. november), 5-24., 7.

[8] A Grand Tourról részletesebben lásd Gyömrei Sándor: Az utazási kedv története. Budapest, [1934], 76-108. A Grand Tourhoz hasonló a nemesi tanulmányút (Kavalierstour), ám ez utóbbi sokkalta kötöttebb, hiszen a nemes ifjak vagy a gazdagabb polgárcsaládból származó fiatalok gyakran egyetemi tartózkodással összefonódó képzési formája volt, amely lényegében lezárta az otthoni nevelésüket. Kulcsár Krisztina: A politikai és társadalmi elit utazásai. 18. századi utazások vizsgálatáról németországi kutatások kapcsán. Korall, 26. (2006. november), 99-127., 104.

[9] Irina V. Popova-Nowak: A nemzet felfedezésének Odüsszeiája. Magyarok Magyarországon és külföldön, 1750-1850. Korall, 26. (2006. november), 128-152., 139. A keleti utazások (Törökország, Oroszország felé) alapvetően a magyarság múltjának megismerését szolgálták.

[10] Széchenyi István: Napló. Budapest, 1978.

[11] Bár hosszas angliai tartózkodása miatt nem jutott ideje, hogy a Holland Királyságba is eljusson, Franciaországban és Angliában sikerült tanulmányoznia a technikai és természettudományos újításokat, illetve annak számos termékét - például mezőgazdasági gépek terveit és vetőburgonyát – is magával hozta. Élményeiről közel 500 oldalon számolt be, részletesen kitérve az őt leginkább érdeklő témákra, úgymint a tudományos, technikai és építészeti tapasztalataira. Kulcsár Krisztina: A politikai és társadalmi elit utazásai. 18. századi utazások vizsgálatáról németországi kutatások kapcsán. Korall, 26. (2006. november), 120.

[12] Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. S. a. r. Steinert Ágota, [Budapest], 1983. 9.

[13] Borsod. Miskolczi Értesítő, 1883. júl. 25., 3.

Utolsó frissítés:

2019.08.13.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges