Jelenlegi hely

A "földalatti Miskolc". Csatornázási tervek egy egészségesebb Miskolcért

2019.10.09.

Bodovics Éva: A "földalatti Miskolc". Csatornázási tervek egy egészségesebb Miskolcért

Amennyiben a várost az épületek, utak és egyéb infrastrukturális elemek hálózataként képzeljük el, a földfelszín alatti építmények legalább ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a föld felettiek. A települések alatt megbúvó csatornák az épített környezet részeként a távoli múlt egy-egy szeletéről árulkodnak.

A hónap dokumentuma sorozatunkban egy olyan tervrajzot adunk közre, amely Miskolc egyik földalatti csatornájához kapcsolódik. Az irat önmagában keveset mesél; jelentőségének megértése érdekében meg kell ismernünk keletkezése történetét.

A 19. század második felében, sok más városhoz hasonlóan, a borsodi megyeszékhely sem tartozott a legtisztább és legegészségesebb települések közé. Számos leírás született a városi utak járhatatlanságáról, különösen esős időben, valamint a Szinva és a Pece patakokból és a több helyen magasodó trágyahalmokból terjedő elviselhetetlen szagokról. Eleinte csupán „szépészeti” okokból merült fel kifogás a város tisztasága ellen, idővel azonban – az orvostudományban megjelenő bakteriális kóroktannak köszönhetően – az egészségügyi kockázatok is egyre inkább nyilvánvalóvá váltak.

Abban, hogy Miskolc a 19. század végére egészségügyileg biztonságos várossá vált, nagy szerep jutott az 1878. évi árvizeknek. Már az első, a pusztító erejű augusztusi árvíz ráirányította a figyelmet a város ívóvízkészletének veszélyeztetettségére, ugyanis egyedül az ún. Jézus kútja kínált iható vizet a szerencsétlenség után. A nem kellő mélységbe fúrt kutak vize egy-egy áradás alkalmával, de akár a leszivárgó szennyeződések miatt is könnyen ihatatlanná váltak. Részben az árvizeknek köszönhető az is, hogy a városvezetés elhatározta magát a szennyvízkérdés megoldása mellett. Létfontosságúvá vált a patakok tisztán tartása, mert a korábbi gyakorlat következtében – azaz hogy mindenféle szennyező anyagot bedobáltak a patakmedrekbe – nagyobb esőzések alkalmával könnyen árvizekre kerülhetett sor. A meghozott rendeletek és a folyamatos ellenőrzés mellett egy nagyobb problémát is meg kellett oldani a miskolci városvezetésnek. A Szinvával ellentétben – ahol a víz legalább a szennyeződések egy részét magával vitte – a Pece patak nem rendelkezik állandó vízforrással, ezért szárazabb időszakokban a mederben a felhalmozott szeméten kívül nem maradt semmi. Nem véletlen tehát maga az elnevezés sem, amely a pöcegödrökkel hozza kapcsolatban a patakot. A nyaranta terjengő kellemetlen szagok mellett, a nyári felhőszakadások miatt hirtelen kialakuló árvizek által jelentett potenciális veszélyt elhárítása érdekében is szükségessé vált a tarthatatlan állapot mielőbbi kezelése.

A helyzetre való megoldásként – az általános csatornázási terv részeként – 1884-ben merült fel először az az ötlet, hogy a Pece-meder tisztántartását a Szinva vizével próbálják megoldani egy összekötő csatorna segítségével. Dr. Markó László megyei főorvos javaslata alapján[1] az akkori városi mérnök, Adler Károly el is készítette a terveket. Úgy képzelte, hogy egy 271,6 méter hosszúságú 50 cm keresztmetszetű földalatti csatornán keresztül – amelyet a budapesti csatornák mintájára kívántak megépíteni – a Szinva malomárkának vizét felduzzasztva időről időre átöblítik az üres Pece-medert, eltávolítva ezzel minden szennyeződést abból. A csatorna a Nagy Hunyad utcai ún. sárga fürdő melletti zúgótól indult volna a Hunyadi utcán és a Megyeház utcán keresztül a Pece Nagy Major utcai hídjáig.[2] A bűzös patak kiöblítése mellett a csatorna megoldotta volna a Városháza és Megyeháza közötti terület csapadék – és szennyvízelvezetését, valamint a tervbe vett törvényszéki épület csatornáinak tisztántartását is.[3]

Sajnos a tervezet nem került megvalósításra, mint ahogy az általános csatornázási elgondolás számos pontja sem – legfőképpen a lakossági ellenállás miatt. Kilenc évvel később, 1893-ban a Pece –patak szabályozása folytán, amelyet az Igazságügyi Palota építése tett szükségessé, ismételten előkerült az összekötő csatorna kérdése. Az akkori tervezet az 1884-es Adler-féle elképzelést követte, lényegi változtatás – a költségeket kivéve – nem található rajta. Ám a csatorna megvalósítása ezúttal is elhalasztódott feltehetőleg anyagi nehézségek miatt. Legközelebb már a századforduló után, 1905-ben veszik elő a csatorna ügyét ismételten.

A terveket ezúttal Ador (Adorján) Károly Miskolc városi főmérnök készítette el, aki immáron figyelembe vette az időközben megépült Erzsébet fürdő vízigényét is, mivel a fürdő maga is a malomárokból nyerte a számára szükséges vizet. Ezért a 280 méter hosszú 30 cm keresztmetszetű csatorna és a hozzá tartozó zsilip engedélyezésekor kikötötték, hogy hétköznapokon csak akkor ereszthető a Szinva malomárkából víz az összekötő csatornába, ha abban a fürdőre nézve szükséges, azaz 790 liter másodpercenkénti vízmennyiségnél több van. Normál esetben azonban a Pecét vasárnaponként öblítették át, amikor a fürdő nem üzemelt.[4]A megépítést ekkor már nem csupán az évek óta fennálló szükség, hanem a gazdasági érdek is indokolta, ugyanis a csatorna megépítésével kiválthatták a csatorna tervezett helyénél lévő leromlott állapotú Szinva-partfal, -híd és zsilip felújítási költségeit.[5] Így tehát az 1884-ben megszületett elgondolás 21 év után vált realitássá.

Az irat jelzete: MNL BAZML IV. 1914. 61. dob. 22.



[1] Borsod. Miskolczi Értesítő, 1884. dec. 10. 2.

[2] MNL BAZML IV. 1914. 2722/1884.

[3] Uo.

[4] MNL BAZML IV. 1914. 61. d. 22.

[5] MNL BAZML IV. 1902. a. 43/1905. Az öblítő csatorna megépítése ekkor már összekapcsolódott a Hunyadi utca Serház utcáig terjedő szakaszának csatornázásával.

 

Utolsó frissítés:

2019.10.09.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges